Az egyház jövője

Előző számunk „Igazat mondd" rovatának témája az egyház jövője volt. Több írást is olvashattunk e tárgyban, ám Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének az írása, bár időben megküldte Szerkesztőségünknek, mégsem érkezett meg. A technika olykor megnehezíti az ember (vagy a Szerkesztőbizottság) életét. Ezúton is elnézést kérünk Püspök Úrtól, és abban a reményben közöljük írását, hogy az így ismételt témafelvetésként is gazdagítani fogja olvasóinkat.

A reformáció ünnepléséhez közeledve kaptam a felkérést, hogy a „folytonos reformáció" elve alapján gondolkozzunk együtt Egyházunk jövőjéről. Vallom, hogy mindent meg kell tennünk szeretett egyházunk jövőjéért, ami csak rajtunk áll, hiszen ezzel Jézus Krisztus evangéliumát, Isten dicsőségét és a velünk élők hitre jutását, valamint hitben való megújulását, továbbá a társadalom egészségét szolgáljuk. Ebből kiindulva szolgálatunk eredményét bátran elfogadhatjuk az Úr kezéből. A Krisztus Egyházára vonatkozó igei ígéretek biztosítanak bennünket a jövő felől. A Heidelbergi Káté ezek alapján vallotta, hogy Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő kiválasztott népét. Nem kell aggódnunk, de szüntelenül abban a munkában kell állnunk, ahová az Úr állított bennünket.

Ezeket szem előtt tartva próbálok válaszolni a feltett kérdésekre. Hogyan állunk most? Merre tartunk? Sodródunk, vagy tudatosan új utakat és lehetőségeket keresünk-találunk?

Egy rohanó, könyörtelen, kiélezett és ugyanakkor felszínes világban élünk, ahol az emberek kezdenek egyre inkább kiégni, mentálisan kimerülni. Számos módon keresik életük egyensúlyát, valami „megfogalmazhatatlan" enyhülést, a fix pontokat. Az emberek várják, hogy megszólítsák őket a rajtuk túl mutató „többel". Igény tehát van, a terep bizonyos tekintetben biztató.

Tudatosan meg kell látnunk, hogy óriási változások történtek és folyamatosan történnek körülöttünk. A településszerkezet megváltozott, a régi struktúrák, amelyekre egyházunk támaszkodott, nem léteznek többé. A keresztyén üzenet nem áthagyományozott evidencia immár. A ma embere nem érti az egyházi nyelvet. Vágyik a közösségre, de nem biztos, hogy úgy, ahogy azt mi kínáljuk nekik. A falvakból kiáramlanak az emberek, így ott gyülekezeteink elerőtlenednek; egykor hatalmas falusi gyülekezeteink eresztékei roppannak meg, miközben a városba áramló tömegeket elveszítjük. Hatalmas probléma, hogy egy teljesen megváltozott környezetben, egy majdnem változatlan módon és struktúrával akarunk továbbra is jelen lenni a világban. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy olcsó konformizmussal, válogatás nélkül szolgáljuk ki az emberek igényeit, vagy következetlenül alkalmazkodjunk a változásokhoz, de alig reagálni a megváltozott körülményekhez életveszélyes merészség.

Dunántúlon egyházkerületi forrásokból támogatnánk a nagyvárosi missziót, hogy az adott helyzetben oda koncentráljuk erőinket, ahol az emberek többsége él. Kiderült azonban, hogy a nagyvárosi lelkészek ezt nem akarják. Nem akarnak missziót. Félnek, hogy csak további feszültségforrást generál néhány újabb lelkész a területükön. A parókiális jogokra hivatkoznak többek között. Egyetértek azzal a megállapítással, hogy Budapest néhány gyülekezete éppen a területi elv bukása miatt virágozhat. Az emberek ma már autóba ülnek és az egyes vidéki gyülekezetek között is válogatnak. Ezt nem tudjuk megakadályozni. Talán a református kegyesség keretein belül különböző arculatú gyülekezeti „kínálattal" kellene megjelennünk.

A következő generáció megszólítása (gyermek és ifjúsági munka) óriási kihívás. Ennek lehetőségeit és buktatóit kutatni, e területeken szolgálókat alaposan felkészíteni és folyamatosan tovább képezni egyik legfontosabb feladatunk lenne. Intézményeinkben óriási nyitási lehetőség rejtőzik a világ megszólítása felé.

Az Egyházkormányzat a jelen jogi szabályozásban szinte tehetetlen, csak problémákat tud kezelni, de a helyi gyülekezetek életének alakításában nincsenek eszközei. Így gyakorlatilag a megújulásnak sem a felelősségét, sem a hatékony szolgálatát nem tudja felvállalni.

Igehirdetésünk megújulásáért fohászkodnunk és tennünk kell. Hiszem, hogy Isten Igéjének hűséges hirdetése, az üzenet alapos kitusakodása, és helyes mára alkalmazása (applikálása), Krisztus megváltó evangéliumának prédikálása ma is eléri az emberek szívét. A gyülekezet csak azt várja az igehirdetéstől, ami speciálisan a feladata: hirdesse az Úr szavát, azaz Krisztust, a felolvasott textus helyes magyarázatából kiindulva tanítson, lelkigondozzon, evangélizáljon, és prófétaként szóljon. Az igehirdető nem természettudós, nem pedagógus, nem pszichológus, szociológus vagy politikus, hanem Isten Igéjének szolgája. Minden megújulás akkor adatik, ha ezt komolyan vesszük, és ennek nyomán a hűséges igehirdetést hiteles élet, állandó pásztori munka kíséri az egyes gyülekezetekben.

Steinbach József