Pillanatkép - Asztalos Péter pedagógus

Valamennyire ismerem Asztalos Pétert, volt alkalmunk nem egyszer beszélgetni. Sok mindent kérdeznék, hiszen általában mindenről érdemben, megfontoltan, sőt, szeretettel nyilatkozik, legyen szó egyes emberről, vagy rendszerekről. A feltett kérdésre célirányosan, de részleteket is megvilágítóan válaszol, sok mindent szóba hozva.

Egyébként gonosz módon egy egész napos műszak után, délután kerestem fel a vizsolyi szolgálati házikóban, ráadásul előre nem is részleteztem, miért megyek. Munka utáni mégis-jókedvvel érkezett haza feleségével, aki szintén pedagógus, és lányával, aki jelenleg még általános iskolás. Jelenleg még, mert a bátyja után készül a Lévayba.

Első kérdésem a szokásos: hogyan mutathatnám be röviden?

Egy szűk negyven esztendős embert látsz magad előtt, aki pedagógusnak indult, és úgy tűnik, az is lett. Lényeges ebben az a pedagógus kép, amit én általában igaznak látok, hogy nem elsősorban a megélhetés vezeti az embert. Én még hiszem azt, hogy ez egy olyan életpálya, amely arra épül, hogy valamit át akarsz adni, megmutatni magadból, megmutatni abból, amit te már megtanultál. Amikor édesapám belém ültette ezt az irányultságot...

Ő is tanár volt? - vágok közbe kérdésemmel.

Nem. Az szeretett volna lenni, de a rendszer eltaszította ettől. Ennek ellenére először a nővéremet, majd engem is a pedagógus pálya felé irányított. Eredetileg műszaki pályára készültem, ilyen irányban tanultam a középiskolában is. Amikor azonban a nővérem példáját szem előtt tartva a pedagógus pálya felé kezdtem kacsingatni, akkor édesapámék megadták a lehetőséget. A döntést én hoztam meg, ő pedig hozzátette a maga részét. Nem is csalódtam. A sárospataki tanulmányok után ide kerültem Vizsolyba tizenhét esztendővel ezelőtt, és ma is itt vagyok. Pedig csak kiruccanásnak szántam egy évig, hogy aztán város-közelbe kerüljek. Fiatalon így gondolja az ember. Másként történt. Korlátra kerültem, megkapva azt a lehetőséget, hogy egyetlen pedagógus legyek a korláti iskolában, amelyben az első három osztály egy összevont osztályba gyúrva tanult együtt. Nagy lehetőség és nagy feladat volt ez számomra.

Mennyi időt töltöttél Korláton?

Kettő évet. Innen kerültem 1995-ben a vizsolyi központi iskolába.

Azóta dolgozol itt tanítóként?

Igen. 2001-ben pedig, mivel az akkori igazgatóhelyettes egy hosszú lábadozási időszakot élt át, igazgatóhelyettesi feladatokat is elláttam. 2004-ben neveztek ki véglegesen ennek a feladatnak az ellátására.

Feltűnő, hogy nem pozícióként említed...

Nem úgy élem meg. Inkább feladatként szeretem megélni. Azt hiszem, egyáltalán nincsenek pozíciók. Nehéz is lenne azzal azonosulni egy olyan embernek, amilyen én vagyok. Szeretem, ha azért szeretnek, mert ismernek, vagy emberként szeretnek a közelemben lenni.

Mi a feladatod - ha már feladatként tekintesz a munkádra?

A pedagógusok helyzetbe hozása, hogy úgy tudjanak bemenni az óráikra, hogy minden támogatást megkapnak, hogy ne legyenek feszültek vagy idegesek. Álljon rendelkezésükre az az eszközállomány, amire szükségük van a feladataik végrehajtásához.

Ez elég merész elgondolásnak tűnik a mai magyar viszonyok között.

Igen, főként ez utóbbi az anyagi vonzatok miatt. Sok mindent megtehet azonban az ember. Az oktatáspolitika összekavar dolgokat, és egy olyan ütköző helyzetbe hozza az intézmények vezetőit, helyetteseket, hogy ha megcsúszik az ember, akkor mindkét részről csak negatív visszajelzéseket kaphat. A tanügyigazgatás és oktatáspolitika szertelenségéből fakadó nehézségeket, összevisszaságokat az iskolánk igazgatónőjével vállvetve megpróbáljuk kiegyensúlyozni. Az oktatáspolitikának ugyanis elvárásai vannak, de mindenféle segítségnyújtás nélkül adja ki az „oldd meg" rendelkezéseket. Mi megpróbáljuk úgy megoldani a dolgokat, hogy a pedagógusokra minél kevesebb teher háruljon, hiszen az ő elsődleges feladatuk, hogy úgy tudjanak bemenni az órára, hogy a gyerek ne az összeráncolt homlokukat lássa. Megpróbáljuk csak a minimális adminisztrációt rájuk terhelni. Ez a világ sajnos rengeteg adminisztrációt követel. Nem akarunk ötösök lenni a minisztériumok felé, és nem akarjuk, hogy a pedagógusok idejének java része papírok kitöltésével menjen el, mint ahogyan azt ma megkövetelik. Kompromisszumos megoldásra törekszünk tehát, amely „fölfelé" is megfelel, és a kollégákat sem terheli túl. Ez pedig végső soron a gyerkőcöknek jó.

Mi a legjobb a vizsolyi iskolában?

Emberközpontú. Mondhatom azt, hogy megörököltünk egy ilyen szemléletet Király igazgatóúrtól, aki megdöbbentő melegséggel és szeretettel vezette az iskolát, kijelölve az irányt a jelenlegi igazgatónő számára, és számomra is. Könnyű dolgom van, mert olyan igazgató mellett dolgozhatom, akinek az ember fontos, és az, hogy milyen a légkör. Bármilyen számadatnál, statisztikánál vagy mutatónál.

A gyerekekre mennyi idő és türelem jut?

Legjobban akkor érzem magam, ha gyerekek közt dolgozhatom, mégis nagyon kevés órám van. Heti tizenkettő jut. Tavaly heti három-három órában informatikát is tanítottunk az igazgatónővel, és nyitott termi akciókat folytattunk, hogy erősebb kapcsolatunk legyen a gyerkőcökkel. A tanügyi igazgatás száraz téma, nem elégíti ki az embert.

Miért jó egy kis falusi iskolában tanítani? Nem lenne jobb városban, kiemelt iskolában, válogatott gyerekek között? Ide szép számban, nagy százalékban hátrányos helyzetű gyermekek járnak.

Talán éppen ez. Látja az ember a pozitív és negatív oldalát is, de a legelitebb iskolában sem biztos, hogy nagyobb a pedagógus motiváltsága, mint itt. Nem kimondottan a tantárgyi jellegű feladatok megküzdése jelent sikerélményt, amikor egy gyerek megtanul valamit, eljut valahová, hanem az emberi fejlődések, a hozott szociokulturális hátrány leküzdése. Nagyon sok példát lehetne erre felsorolni. Szinte minden nap van valami apróság, aminek örülni lehet. Itt a végeken a pedagógusok nagyon tudnak örülni az apróságoknak. Egy mosolynak. Vagy a reggel fél nyolckor megérkező gyerekeknek, akik otthonnak tekintik az iskolát. Vagy hogy az egyik osztályból az egyetlen nem napközis kislányt is beíratja napközibe az édesanyja. Ez óriási dolog: abban az időben, amikor a napközit mindenki leépíti, mi tudjuk fejleszteni. És mindezek mellett nincsen forint. A pedagógusok érzik, hogy dolgozni kell. 2006-tól már elszaladt az a folyamat, hogy annyira megnyirbálták a fejkvótákat, hogy tüzelőre is nehezen futja, és egy vérző önkormányzat a fenntartó... Ezért úgy döntöttünk mi tizennyolcan pedagógusok - nagyon büszke vagyok az iskola pedagógusaira -, hogy nem terheljük tovább a fenntartót. A feladatainkat ellátjuk: három napközis, két tanulószobás csoportot, hét szakkört és még mennyi mindent tartunk majdhogynem ingyen. Tizennyolc alapbért fizet az önkormányzat, és ebből egy óriási csomagot tudunk mi kínálni.

Az iskolának jó kapcsolata van az egyházakkal is.

Üdvözöljük az intézménybe bejövő vallásoktatást. Soha nem zártunk kis senkit. Legerősebb kapcsolatunk ilyen szempontból a református egyházzal van. Egyetlen példa: meg vannak szólítva a gyermekeink hittanórán, tanórán kívül, nyári alkalmakon. Nagyon jól esik, amikor a lelkész úr és lelkész asszony megszólít bennünket és hívja a gyermekeinket. Rendhagyó bibliaórán osztályonként bemutatják a gyermekeknek a templomot, és a falu nagy értékét, a Bibliát. Ezek az osztályok kapnak ajándékba egy-egy Bibliát. Ez sokat jelent.

Te személy szerint is, és családoddal idén kicsit közelebb kerültetek a református egyházhoz. Idén konfirmáltatok.

Összesen nyolcan konfirmálunk felnőttek, ebből hárman helyi pedagógusok. Korábban olyan utat jártam, amelyen az Úristent nem engedtem be az életembe, pedig kopogtatott az ajtómon. Olyan jeleket kaptam azonban, amelyeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egyet elmesélek, mert nagyon jellegzetes volt. 2005-ben itt Járt Csiha Kálmán a gyülekezetünkben. Engem megkért a lelkész úr, hogy menjek el az iskola kamerájával, és vegyem fel a gyülekezeti alkalmat. Reformátusnak születtem, de ritkán jártam templomba. Ezen az estén azonban valami olyan történt, amit nem tudtam hová tenni. Ma már tudom: amikor megcsillan Krisztus képe valaki arcán, az nagyon sokat jelent. Ez volt az indítópont. Voltak emberek is az életutamba állítva. Ilyen volt az egyik kollégám, Szendrey János. Ő még 2000 körül adott nekem egy Bibliát és egy énekeskönyvet, egy nagyon szép ajánlással: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten szájából származik". Meglepődtem, de azt mondta, hogy „elő fogod még venni". Ezek iránymutatások voltak, mint ahogy az a békesség is, amely azok életében látszott, akik már ezen az úton jártak. Hozzá kell tennem: az én életemben minden rendben volt. Szerető családban éltem, és mégis észrevettem ezeket a jeleket, a világosságot. Először a Bibliának egy egyszerűsített változatát olvastam el, akkor még az ismeretszerzés volt a célom. Ezek után készült a fiam a konfirmációra, és a Lévay Gimnáziumba felvételizni. Együtt olvastuk ezért a Bibliát, majd olvasom azóta is. Innen jött a konfirmáció gondolata, amelyre heti rendszerességgel készültünk a lelkész úrral. Mélységekbe menően olvastuk a Bibliát. Nagyon sokat tanultam. Az ismeret nagyon sokat számít a hit útján. Ehhez kapcsolódik a bizalom és az engedelmesség. Ezen az úton haladok most, és csak remélhetem, hogy fejlődni fogok még ezekben.

A feleségeddel együtt döntöttetek?

Azt hiszem, hogy húztam magammal. Ő katolikusnak született, tehát más háttere van, de fontos volt számára, hogy együtt mehessünk ezen az úton, és ez így volt tökéletes. A tegnapi bibliaóra is megerősített abban, hogy világítani kell továbbra is. Nagyon örülnék, ha az én arcomon is megcsillanna az a fajta Krisztus-kép.

Isten óriási áldása az is, hogy a tantestület is nyitott ilyen irányba. A feladataink között is tudunk Rá gondolni. János kollégánk vezetésével szoktunk együtt is imádkozni a közösségért, a gyermekekért, olykor csak egy-egy esetért. Lelkész úr is fölkeresett minket mostanában, hogy egy gyermekért imádkozzunk. Remélem, jól tudjuk ezt kommunikálni. Természetesen nem foglalunk semmi ilyet a pedagógiai programunkba, de remélem, süt rólunk Krisztus békessége, és ezt mások is észreveszik.

Barnóczki Anita