A feltámadásról

A feltámadás és az Ószövetség

Az Ószövetség első látásra elég keveset mond a feltámadásról. Találunk egy-egy történetet, ami arról szól, hogy valaki visszatért a halálból (1Kir 17,7-24; 2Kir 4,18-37; 2Kir 13,20-21). De mindez csak időleges feltámadás volt, mivel később újra meghaltak.

Az Ószövetség ismer egyébként olyan kijelentéseket, hogy egyszer a halál erejének vége lesz, hogy majd beköszönt egy új kor. Sok esetben úgy tűnik az Ószövetségből, hogy a halál olyan, mint egy sötét alagút, aminek a végén igen kevés fény ragyog (Jób 14,7-14; Zsolt 88,11; 115,17).

Isten nem jelentette ki minden tervét elejétől fogva, és ebben rejlik valami jó is: aki az Ószövetségtől indul ki, nem azért fog hinni Istenben, mert a hit valami hasznot nyújt neki, hanem maga az Isten miatt.

Annak ellenére, hogy az Ószövetség keveset mondott a feltámadásról, mégiscsak találunk már a Krisztus feltámadása előtt is a feltámadásba vetett élő hitet, ahogy például Márta ezt megvallja meghalt testvéréről (Jn 11,24).

Érdemes átgondolni, hogy milyen módon ered ez a feltámadásban való hit az Ószövetségből. Ha ebben a megvilágításban tekintünk vissza, nyilvánvalóvá válik, hogy az Ószövetség újra meg újra az élet megújításáról szól. Az Ószövetségben leírt történelem erről tanúskodik, hogy Isten újra és újra lehetőségeket ad. Isten törvényei arra teszik a hangsúlyt, hogy Isten nem a halál, hanem az élet Istene. A próféták arról szólnak, hogy Isten az ember bűnei ellenére mégis új utat nyitott. Isten a néppel kötött szövetségnek a nagy kudarcából, a fogságba vitelből is újra feltámasztja népét (Ez 37). Lassan kezdjük megérteni, hogy Jézus jogosan mondhatja, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób Istene „nem a holtak Istene, hanem az élőké" (Lk 20,37-38).

Az egész Ószövetség tele van élettel. De ez az élet mindig olyan élet, amit csak el lehet fogadni Isten kezéből. Éppen az Ószövetség abban segít, hogy a feltámadást nem tartjuk minden személyes vágyunk beteljesülésének. Inkább igaz az, hogy a vágyaink közül soknak meg kell halni, mielőtt megújított életet élhetünk Istennel.

Jaap Doedens

Feltámadt a harmadik napon! - a feltámadás gondolata az Újszövetségben

Jézus tanításának egyik központi gondolata az volt, hogy „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." (Mt 22,32) A mennyei Atya az élet, az igazi élet lehetőségét akarta adni az ő Fia által. János evangéliuma nem ír Jézus születésének részleteiről, de azt leírja, hogy „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága." (Jn 1,3-4) Az evangélium szívének is nevezett igeversben, Jn 3,16-ban is ezt olvassuk: „hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jézus a bűn által megrontott földi élettel szemben felragyogtatja, hogy van másféle élet is: már ezen a földön is lehet Isten gyermekeként új életet élni, de ez az új élet igazán az örökkévalóságban, az örök életben fog kiteljesedni. A földi élet nem ér véget a halállal, hanem a feltámadás megnyitja az utat az örök élet felé. Jézus ezért támasztott fel halottakat, hogy már előre is bizonyítsa, hogy neki van hatalma a halál felett. Saját halálát és feltámadását is előre megígérte.

Az első húsvét reggele így lett egy új korszak kezdete. Az asszonyok és a tanítványok látták az üres sírt, találkoztak a feltámadott Úrral. Megértették, hogy megtört a halál uralma, megnyílt az új élet lehetősége.

Pál apostol is ezért tette igehirdetése középpontjába a feltámadás hirdetését: „hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is... Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje." (1Kor 15, 12-14. 20) Pál egy szép képpel szemlélteti a test feltámadását: az elvetett mag elrothad, de ami kikél belőle, abban az elvetett mag él tovább.

Jézus feltámadása a szombat utáni napon, a hét első napján történt. Ennek emlékére lett az addigi szombat helyett a hét első napja, a mi vasárnapunk az ünnepnap. Nemcsak húsvét napja, de minden vasárnap is ezt hirdeti: Krisztus feltámadott!

Győri István

A titkok mezején - Hiszem a bűnök bocsánatát és a test feltámadását!

A bűnök bocsánata és a test feltámadása elválaszthatatlanul kapcsolódik össze, és adja a hitvallásom lüktető, éltető erejét. A forráshoz való eljutás szembesülés nélkül azonban nem megy.

Bűnök bocsánata

Manapság nem olyan nagy a vágy a bűnbocsánat után. Azért lehet ez így, mert a bűnt sem érezzük igazán nagy tehernek. Sokkal inkább beszélünk társadalmi igazságtalanságról, a körülmények ellenünk történő összejátszásáról és még hosszasan sorolhatnám. Inkább áldozatnak és szenvedő alanynak tekintjük magunkat, aki nem elkövetője, hanem szenvedő tárgya tetteinek. Méltóságra emelhet-e kultúránknak ez a felszínessége, ahol az ember már nem „ura" tetteinek?

Hogyan is tekintsünk egyáltalán a bűnbocsánatra?  Nem felemelő érzés bocsánatból élni!  Nem felemelő érzés szembesülni önmagunk nyomorúságával és legfőképpen azzal, hogy önmagunktól nem szabadulhatunk meg. Isten bűnbocsánatot ad az ember felelős tetteire úgy, hogy önmagát adja a bűnbocsánatban. Vajon nem sérti emberi önérzetemet, hogy Isten megbocsát nekünk az Ő akarata szerint?

A bűnbocsánatban tovább kell látni humanista panaszainkon. A bűnbocsánat nagysága a teremtéshez hasonlítható Isteni beavatkozás. Meg kellett menteni az embert, tehát az emberben el kellett törölni a bűnt, mert ez volt az ellenség, amely romboló erővel járt a lélek útjain. Ennek legyőzéséhez az Úr ereje kell, az ő erőtere, amely mindent beborít, mindent bejár és áttisztít. Ennek az erőtérnek a mélyén járunk, ami mint életforrás vesz körül, és benne van a bűnbocsánat. Egyedül csak így állhatunk meg újból Isten színe előtt. Csak így lehet új életünk.

A test feltámadása

Hihetetlen - elképzelhetetlen - lehetetlen. Sőt, mára már sokunk nem is csodálkozik rajta. Olyan, mintha ma már a feltámadáshoz is lusták lennénk. Nincs kedvünk hozzá. Még egy kicsit szívesen feküdnénk az elveszettség és elesettség állapotában. Egy kicsit még jól esne sajnáltatni magunkat a lét abszurditása elleni tiltakozásunkban. 

Pedig ha Isten ébreszt bennünket, fel is kell kelnünk! Az evangéliumnak ki kell kergetnie langyosan lusta fedezékeinkből. Isten Igéje félreérthetetlenül hirdeti, hogy a test feltámadása a keresztyén hit lényege. A megváltás minden mondanivalója ebben a tényben sűrűsödik össze. Megváltás a haláltól! Feltámadok testben, lélekben lényem teljessége szerint, aszerint, ami voltam, vagyok és leszek, és ami lényemben romlás, attól leszek szabad. A test feltámadásának hite határozza meg az egyház mindenkori jelenét és benne az én jelenemet is.  Ebben a hitben ébreszti fel Isten lényemet: „mind életemben mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok". Keresztyénnek lenni nem más, mint felébresztetni lusta, ernyedt, kétségbeesett állapotunkból. Felkelni a halálból.

Füsti-Molnár Szilveszter