Felelősségünk, lehetőségeink a megújulásban

Közel vagyunk az országgyűlési választásokhoz. Sok feszültség, izgalom, indulat, igyekezet, és még ki tudja, mi minden kötődik ehhez. Csodavárás is sokakban: most majd igazán jó lesz. Érdemes azonban - egyházunk életét tekintve - inkább saját felelősségünket és lehetőségeinket megvizsgálnunk. Felelősségünket és lehetőségeinket a megújulásban, amelyre szükségünk van. Hogy mégse csússzunk bele a választási lendületbe, most kizárólag lelkipásztorokat kérdeztünk a témáról.

Igen, valóban csodavárók vagyunk - még társadalmi kérdésekben is. De hát mi mást tehetnének azok a honfitársaink, akiknek szinte elhordozhatatlanul nehézzé vált az életük? Akik munkanélküliekké lettek, elvesztették otthonukat, nem tudják megvenni a napi „betevőt", akik már idősek, és fogalmuk sincs, hogy milyen bizonytalanságok várnak még rájuk. A csodavárással önmagában nincs semmi baj, hiszen aki csodára vár, annak talán még van valamilyen jövőbe vetett hite. Az utóbbi időben ugyanis éppen ez tört össze olyan látványosan.

Inkább azt kellene most gyorsan megtanulnunk, hogy hogyan legyünk csodavárók. Ha elhisszük, hogy az életet segítő csodák mögött Isten elhatározó és cselekvő hatalma áll, akkor arra is érdemes gondolnunk, hogy a csodák befektetést kívánnak. A gyermeke gyógyulásának csodáját váró asszonynak útra kellett kelnie, nem mondhatott le a reménységről, nem fordulhatott vissza, bátran meg kellett szólítania Jézust, gyermekéért még vitatkoznia is kellett, vagyis minden erejével küzdenie kellett; majd haza kellett mennie, hogy meggyőződjön a csoda megtörténtéről (Mt 15,21-28). Ezeket a csodaváró befektetéseket kell most nagyon átgondolnunk.

A pénzhez nem értek, nem nagyon értem, amikor közgazdászok ugyanazon számok alapján képesek pozitív vagy negatív mérleget vonni. Azt viszont tudom, hogy melyiküknek higgyek. Annak hiszek, aki meggyőzött a hitelességéről, aki nem hazudik, aki a köz szolgálatából csak becsületesen gazdagszik, aki tiszteli e haza polgárait, aki hisz a családok és a gyermekek jövőjében, aki őszinte felelőséggel védi az idősek és betegek méltóságát. A gazdaság és pénz válsága mindenképpen felerősítette a morál válságát is. A legtöbb tennivalót - egyházi vonatkozásban mindenképpen - ezen a téren látom.

A válságból mint krízisből mindig legalább kétféle kiút létezik: az egyikben a nem megfelelő „válságkezelő program" miatt látszatmegoldások születnek, s a mélyben csak tovább halmozódik a válság. A másik út nem könnyebb, talán még nehezebb is, mert olyan erőket kell mozgósítania, amelyek éppen válságban vannak. Bátornak kell lenni, hogy látható legyen a valós helyzet; bizakodónak kell lenni, hogy a nehézségeket le lehet győzni; meg kell tanulni egymásra számítani, bízni azokban, akik ismerik a megoldásokat, és akik hiteles ágensek. Vagyis régi értékeket kellene újra felfedezni és megerősíteni. Ez az út járható, s ha rálépünk, a válságból sokkal érettebben és több méltósággal kerülhetünk ki.

A következő nemzedékre szívesebben hagynék egy olyan közösséget, amelyik épp a válság idején tudta megmutatni küzdőképességét, szolidaritását, az élet erőibe vetett hitét, mint ennek az ellenkezőjét. Húsvét ünnepe, Krisztus feltámadásának győzelme az élet győzelmét hirdeti. Biztat mindannyiunkat, hogy ne sajnáljuk emberi befektetéseinket Isten csodáinak megvalósulásáért.

          Bodó Sára

(Fotó: Barcza János)

A kutyám harcolt a minap valamelyik utcában, mert kiszökött és ahogy lenni szokott: akadt egy verekedő társa. Húscafatok lógtak ki belőle, amikor hazajött. Hívtam a szomszédot, hogy gyógyítsuk meg. Azt hittem, itt a vég. De kiderült: kutya baja. Mert hát a kutyának hét élete van - mondta. Én aggódtam, a szomszéd meg tudta, hogy van megújulás egy ilyen állapotú kutya életében. És ő tényleg talpra állt.

Levontam a tanulságot: van megújulás akkor is, amikor az ember tudatlanul aggódik. Hát persze. Mert Isten mindent újjáteremt (Jel 21,5). Világbirodalmak sorsát változtatja meg emberi kéz érintése nélkül (Dán 2,34). Vagy egy politikai helyzetet találomra meghúzott íjjal (1Kir 22,34). A próféta is hiába hirdeti, hogy hamar vége a fogságnak, az mint vasjárom nehezedik súlyos teherként a nép nyakára (Jer 28-29). Akár egyhangúlag is ígérhetnek jót a próféták (1Kir 22,13).

Lehetőségeink tehát óriásiak, mert túllépik az emberi lehetőség határait, és Isten az, aki megújít, ebben lehet eszköz az ember. Isten sokszor kényszerül arra, hogy eszközei nélkül vagy övéi ellenére végezze a maga munkáját.

Felelősségünket tisztázva ebben a kérdésben, magamon vagyok kénytelen kezdeni. Az én dolgom, hogy számoljak Isten lehetőségeivel ott, ahol emberileg bebetonozott állapotok vannak. Politikailag, egyházilag és mindig.

Radnótival együtt mondhatom: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult". Aztán dőlt, borult minden. Rendszerekkel együtt. A Dánielek pedig maradtak.

Egzisztenciálisan nem is tehetek mást. Hat gyerekkel csak arra építhetek, hogy van Isten. Ott is, ahol én nem vagyok. Meg akkor is, amikor nem leszek. A gyülekezetemre nézve sincs más esélyem a reménységre, mint az, hogy van, aki megújít mindent. Utánam is ezt teszi.

Mint általam egyszer-egyszer az után, aki 47 évig volt itt előttem lelkipásztor, és utóbbi 20 évében azt mondta az atyafiak szerint, hogy „majd az utód". És építkezni kellett.

A politika látszik ma a legnagyobb gondnak. Pedig sokkal több függ attól, aki mindent megújít. Jézus nem sokat foglalkozott a politikával. Pedig az akkor is volt. Rögtön a születése körülményei mutatták, hogy Augustus tettei az ígéretek beteljesedését vihetik csak előre, mert az ő programját felülírja azé, aki mindent megújít.

Az sem kérdés a választott nép tapasztalatai alapján, hogy ami az Istentől van, meg nem dőlhet. Teudásban is hiába bíztak sokan, de a galileai Júdás is hiába állított sok népet a maga pártjára (ApCsel 5,33kk). Mert nem a sokaság a megmaradás titka és „Nem sokaság, hanem Lélek ... tesz csuda dolgokat". És nagyon nem mindegy, hogy milyen az a „lélek".

Hősies helytállás mellett ugyan, de még az oroszlánok verme és a tüzes kemence is csak annak hatalmát hirdette, aki meg tud őrizni (Dán 3,6). Jézus esete mutatja, hogy a halálban és hatalma ellenére is. Ez nem kérdés.

Sokkal nagyobb gondom, hogy van-e ma jézusi odaadás. Hogy a vallás sokszor csak arra jó, mint Jézabeléknek a böjt (1Kir 21): önző emberi hatalom kiélésére. Bizony nem mindig látszik, hogy van Isten. Mint Nábótnál. Akit meg lehetett ölni. A politikai hatalomnak, a vallást (böjtöt) eszközként felhasználva.

A gonosz hatalmáról nem érdemes vitatkozni ott, ahol ilyesmire jó a vallás, vagy az ember a pusztulás oldalára áll. Bizony megmutatkozik a hatalma.

Ma az egyetlen kérdés, hogy bennünket mire tud felhasználni az Isten. Akkor is ez lenne a döntő, ha engem jelölnének miniszterelnöknek. Vagy ha politikus lennék. Így csak ott, ahol vagyok. De nekem, tehetségemhez mérten épp elég, hogy az Ő eszköze legyek konkrét, rám háruló feladataim között. Abban például, hogy meg tudjon újulni az Ő szeretete.

Nagy baj lenne, ha rajtam a politika segítene. Meg annyi lehetőségem lenne, amennyi nekem van magamtól. Vagy amennyi a politikában rejlik. Hát nekem marad Ő. Meg a hozzá kapcsolódó hitben rejlő lehetőség. Ha ezt mással cserélem fel, biztos megsínylik azok az állapotok, amelyek között élek. A családomban, a gyülekezetben és mindenütt.

 A politikai szavazatom nem helyettesíti azt, ami Istentől függ. De nagy baj lesz, ha abban is nem az Ő mindeneket megújító ereje nyilvánulhat meg. Ha ebben Őt akadályozom, megint arra kényszerül, hogy nem általam, hanem ellenemre végezze a maga munkáját.

Enghy Sándor