Néven nevezni – jelen lenni – részt vállalni

Rovatunk szerzőit a választások első fordulója után, de még a második előtt kértük véleményük megírására. Már ekkor is látszott azonban az emberek szavazatokban kifejezett változtatási szándéka. Az új helyzetben az egyházaknak, köztük egyházunknak is újra át kell tekintenie feladatát, szerepét, lehetséges hozzájárulását a változásokhoz. Fel kell tennie magának a kérdést, hogy az egyház alapvető küldetése tudatában mit tekinthet legfontosabb társadalmi céljának, és ezen felül mit kell esetleg az eddigiekhez képest többletként vagy másként felvállalnia. Rövid, gondolatnyi írásokat kértünk közgazdásztól, szociológustól és tanító lelkipásztortól - ez utóbbit beszélgetésben kérdeztük.

A dolgok néven nevezése

Bibó István, a 20. század egyik meghatározó gondolkodója, azt írja az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem" című tanulmányában, hogy „ha egy közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez", és ehhez aligha kell ma bármilyen kiegészítést tenni.

A történelmi tragédiáknak az a sora, amelyen a magyar társadalom az elmúlt évszázadban átment, tehát éppen azért sodorhat minket egy lepusztulási lejtőn egyre mélyebbre, mert állandó hazugságban és félelemben élünk. Ez pedig azért életveszélyes, mert a hazugság félelmet szül, a félelem pedig újabb önámító hazugságokat, és ezzel létrejön az a végzetes öngerjesztő örvénylés, amely további tragédiák kiváltójává válik. A rendszerváltás rendszere ugyanolyan ócska és primitív hazugságokra épült, mint az azt megelőző berendezkedéseké, mert e hazugságok alapvető célja éppen az, hogy a jelenségvilág hamis felszíne alatt ne látszódjék a mindenkori lényeg, a brutális birodalmi kifosztás. Ám a magyar nemzet, mint közösség, erkölcsi és anyagi kifosztása a végső határokhoz közeledik, történelmi elágazáshoz érkeztünk tehát. A hazugság és félelem örvénylései okozta mély válságból való kilábalás egyetlen esélyét a magyarság szétroncsolt lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának helyreállítása jelentheti. Csak ez teheti rendbe a nemzet „fizikai testének" vagyis népesedési és egészségi állapotának veszélyes megbomlott egyensúlyát, és csak ez teremthet sikeresen működő „anyagi testet" vagyis gazdaságot. Ehhez először is nevükön kell nevezni a dolgokat, tehát el kell beszélni helyzetünket, és meg kell beszélni teendőinket, bármilyen kockázattal is járjon az igazság kimondása. Be kell végre látnunk, hogy a Gondviselés csak a mi bátor és becsületes cselekedeteinken keresztül képes megnyilvánulni, ez az Isten-képmása ember legmélyebb szakrális felelőssége. Az egyháznak mindebben döntő szerepe van, mert erkölcsi tekintélyénél fogva az egyetlen olyan erő, amely ezt a drámai lelki, erkölcsi, szellemi fordulatot megalapozhatja.

Bogár László

Budapest

Jelenlét

Ott lenni és megszólalni. Kimondani, hogy bűn az, ami hitünk szerint, erkölcseink szerint bűn. Ez a folytonos feladat vár a hívőkre ma is.

Nagy múltja van a szólásnak. Bornemisza Péter prédikátor társai nevében is mondta, hogy „talám az oldalamon is kifakadt volna, ha a számot fel nem tátottam volna". Így éltek évszázadokon keresztül igazmondók közöttünk. Még a szovjet hódoltság idején, a legborzalmasabb kommunista elnyomás alatt is voltak, kik szóra nyitották ajkukat. 1955-ben Csanádi Imre - hosszú hadifogsága után - így emlegette föl Bornemisza Pétert:

„Mitévő légyen, nyelvén akinek

szavak dagadoznak?

fojtja torkába: oldalán is ki

sebbel fakadoznak, -

feltátja száját, félvén is hősen

támad a Gonosznak!"

Húsz éve azt hittük, az idegen hódítók által kinevelt, az idegen érdekeket kiszolgáló helytartóktól megszabadultunk. Nagyot tévedtünk. Visszajöttek, sőt még egyszer visszajöttek és úgy viselkedtek, mint akiknek mindent szabad. Erősek voltak, legyőzhetetlenek. Összefonódva, egymást védve ragaszkodtak előjogaikhoz. Körül voltak véve mézes szavú megmondóemberekkel, akik félrevezették a közvéleményt. Csaltak is minden választáson, de be kell látni, rajongók sokasága vette körül őket. Békesi László mondta Gyurcsány Ferencnek egy tévés beszélgetés során: „A legrosszabb Gyurcsány is jobb a legjobb Orbánnál!". Ezt a szövetet kellett szétszakítani. Lukács György óta fonták, akinek a tanításán nőtt fel a mai liberális nemzedék: „A legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál!" Ezért találkoztak össze, ezért nőttek olyan gyorsan össze rövid ellenkezés után a liberális és a marxista eszmetársak. Pártjaik most rongyosan a porban hevernek, de a tagjaik ott vannak a nyomtatott és a képi sajtó szerkesztőségeiben, az egyetemi katedrákon, a kutatóintézetek szobáiban, és tovább írják félrevezető tanításaikat, tanaikkal átnevelik gyermekeinket. Ők foglalták el az állami intézmények vezető állásait, ők kerültek ki az uniós hivatalokba. Mérgük átjárja a társadalom minden részét. Tanaik befészkelődtek a tankönyvekbe, csak az ő ateista, materialista, értékmentes szövegeiket lehet olvasni, tanítani.

Nem egyedül a mi országunkban jutottak uralomra.

Az ún. fejlett világ minden országában az élen járnak a liberalizmus és a marxizmus emlőin felnőtt rombolók. Ennek a következménye, hogy csak a fehérek által a színes bőrűek sérelmére elkövetett bűnesetek kapnak visszhangot, de a politikailag korrekt beszéd szabályai szerint el kell hallgatni, le kell tagadni a színes bőrűek bűneseteit. Ők kötelezik arra a pszichológusokat, hogy ha a tizenéves korú kisgyerekben fölfedezik a nemi identitás megbillenését, azonnal és kötelezően vigyék el a legközelebbi homoszexuális egyesületbe. A család szót és az egyházi esküvő fontosságát csak akkor ejtik ki a szájukon megengedő módon, ha egyneműek kapcsolatáról hőzöngenek. Magyarországi neves filozófus társuk, Kis János első könyve a kommunizmus bukása után 1992-ben - 40 év kommunista diktatúra után - az abortusz elfogadásáról szólt. Híres írójuk, Konrád György pedig - mikor az „övéi" végre visszakerültek a főhatalomba, összeborulva az utódpárttal - nyílt levélben arra szólította fel a vörös honatyákat, hogy ne tiltsák, hanem engedélyezzék a kábítószerek használatát.

Még a vallásos emberek között is vannak, akik sok eszméjükkel, cselekedetükkel egyetértenek. De akkor is kell lenni valakinek, aki kimondja, hogy elfogadhatatlan és pusztító minden társadalmat alakító szándékuk. Egy példával érzékeltetem, hogy a puszta szó sem hatástalan. Szociológusok keresték a magyarázatot arra, hogy miért van kevesebb abortusz a nyugati országokban, mint a volt szocialista országokban. Az egészségügyi és tájékozottságbeli eltéréseken túl azt is el kellett ismerniük, hogy nyugaton az egyházak folyton és állandóan azt hirdették, hogy az élet kioltása a fogantatás pillanatától kezdve égbekiáltó bűn. Visszatartó ereje van az ősi gondolatnak, az isteni parancsnak, az élet tiszteletének.

Az erkölcsi normák folytonos hangoztatása, számonkérése a feladatunk ott, ahol vagyunk, ott ahol élünk. Erőszakra nincs szükség, mert a szó ereje is hat. Lassabban, de szívet melengető eredménnyel.

Mezei István

Miskolc

Részvállalás

- A választásokat követő változásokkal együtt a társadalom többsége társadalmi változásokat vár. Sokan úgy érzik: „a sötétség szűnni kezd már". Ennek a változási folyamatnak aktív részese lehet az egyház. Felvetődhet tehát a kérdés, milyen részt vállalhatunk - konkrétan református egyházunk a folyamat elősegítésében? Vajon szükségese újra értelmezni az egyház eredeti küldetését, esetleg nagyobb részt kell vállalnunk a társadalmi szolgálatokban - oktatásban, szociális szférában, a leszakadó rétegek felemelésében?

- Más a kell és más a lehet. Részt vállalni lehet, és az egyház sohasem vállalhatja túl magát. Nagy kérdés azonban, hogy jelenleg lelkészi társadalmunk felkészítettség és indíttatás szempontjából alkalmas-e arra, hogy sokrétű, átfogó kultúrmissziót folytasson. Ha ilyenben gondolkodik az állam képviselete, vagy maga az egyház, akkor ahhoz nagyon pontos feladatmeghatározás, és nagyon komoly felkészültség szükséges.

A missziói terület jó példa erre - a cigánymisszióhoz kapcsoltan például kultúrmissziót is végezni kell, hiszen nem csupán a keresztyén tanítást kell átadnunk, de az élet mindennapi kérdéseiben is adnunk, tanítanunk kell. A cigányság megszólítása különlegesen fontos, már csak demográfiai okokból is. Éppígy fontos, hogy a gyülekezetépítésnek önmagában is nagyon sok szempontja van, az egyházfenntartástól a szabadidő közös, hasznos eltöltéséig sokféle kérdés és lehetőség áll előttünk. Ezekhez azonban érteni is kell, nem lehet csak úgy nekifogni.

Újabb gyakorlati kérdéskör az oktatás ügye. Az egyház oktatási feladatai között legfontosabb lépés, célkitűzés az, hogy minél több olyan iskola legyen, ahol a heti két hittanóra kötelező. Azt szoktam mondani, hogy még a nagyon rossz egyházi iskola is jobb, mint az állami, önkormányzati fenntartásúak abból a szempontból, hogy értékrendet, kikerülhetetlen értékrendet képvisel a szétesett értékrendszer helyett. Ebben is kölcsönös megbeszélésre van szükség: nagyon pontosan tisztázni kell, ki mit vár és ki mit tud nyújtani. Ebben pedig feltételeznünk kell egy nagyon jóhiszemű és jó szándékú állami partnert, és egy nagyon odafigyelő és erős hivatástudattal rendelkező egyházi partnert.

Ami a szociális intézményeket és kórházakat illeti, a munkatársakon múlik nagyon sok minden. Az intézmények pedig olyan emberanyagból merítenek, amilyen van. Az ezeken a területeken végzett munka ugyanis nagymértékben függ az ott dolgozók keresztyén elkötelezettségétől. Ebben valósulhat meg ugyanis egy önzetlen, odafigyelő, szeretetteljes, a sérült élet értékét is Isten értékrendje szerint mérő gyakorlat. Egyetlen példát említek csak felnőtt vonatkozásban. Láttam korábban egy falusi (ne nevezzük most meg) „elmeszociális" otthont, ahol a dolgozóknak elmagyarázták, hogy a gondozottakat tisztelni kell, de senki sem tisztelte őket. Ezzel szemben ott van, mondjuk Sajósenye, ahol látszik, milyen értékalapú szeretettel gondoskodnak a fiatalokról, felnőttekről.

Barnóczki Anita kérdezte

Török Istvánt