Hit és/vagy haza, Nemzet és/vagy egyház

Hit és haza

A téma kapcsán egy közismert vers jut eszembe: „Református magyar vagyok, halálomig az maradok..." Nem a verset akarom értékelni, nekem most csupán annak első három szava, s azok sorrendje fontos. Ez a sorrend ugyanis jól kifejezi a hit és a haza egymáshoz való viszonyát.

Az, hogy a földnek ezen a pontján láttam meg a napvilágot, hogy e nemzet fiaként születtem, itt nőttem fel, hogy magyar vagyok, önmagukban számomra olyanok, mint a test adottságai: az alkat, a tehetség, a beszédkészség, az érzékek stb. Fontos, de magukban közömbös tulajdonságok ezek. A lehetőséget, a feltételt biztosítják valamihez. S hogy mire, hogyan szolgálnak eszközül, azon múlik, ki milyen lelkülettel és milyen céllal használja őket.

Ez a lelkület számomra az Élő Istenbe vetett hit, a református voltom. A hit határozza meg, miként tekintek magyar voltomból eredő adottságaimra és lehetőségeimre, s miként akarom ezeket használni.
Mivel hiszem, hogy Isten kedves döntése áll születési helyem és nemzeti hovatartozásom mögött is, csodálatos ajándékok lettek ezek számomra. Isten megkülönböztető, kiváltságos ajándékait látom azokban a sajátosságokban is, melyekkel a magyar nép tagjaként rendelkezhetem. Egyúttal küldetésem eszközei is ezek: a nyelv, a kulturális és a történelmi adottságok. Ezekkel másutt érthetetlen és tehetetlen lennék, itt a megértést és az érthetőséget biztosítják.

Ha hazámra ezzel a hittel tekintek, benne nem puszta szálláshelyet látok, hanem azt a környezetet, ahol Isten otthont készített nekem, ahol itthon és helyemen érezhetem magam. Hazámban, honfitársaimban értelmet és célt adott az életemnek, s felelősséget bízott rám, hogy a szó többféle értelmében „őrizzem és műveljem azt". Benne Isten kijelölte és körülhatárolta küldetésem nem kényszerű, hanem kiváltságos helyét, hogy ne legyek bizonytalan a dolgomban.

A hitben kaptam eszközt arra, hogy értelmet nyerjen és taníthasson népünk történelme, hogy a pillanatnyi, csalogató vagy kétségbeejtő események árjában se sodródnom, se menekülnöm ne kelljen, hanem tudhassam, most is jó és biztos helyen vagyok. E hittel nézve a haza földi életem és gyermekeim boldog jövőjének színtere, hiszen az Ő ígéreteinek beteljesedését várhatom.

Legyen áldott érte Isten, hogy Benne hívő magyar lehetek!

Pásztor Gyula
szuhogyi lelkipásztor

Hit, haza, nemzet

Ízlelgetem a témakör szavait, fogalmait: hit, haza, nemzet, egyház.
A hit magában nagyon személytelennek és arctalannak tűnik. Talán így megfoghatóbb: a hit embere és a haza. De ki a hit embere? A Hab 2,4 és a Zsid 10,38 szerint a hit embere az Isten igaz embere, aki hite által él. S az, hogy az igaz ember hite által él, Habakuk könyvében nehéz, válságos történelmi helyzetben elhangzó biztatás volt, s az ma is.
„A haza - olvassuk a Magyar Értelmező Kéziszótárban (1972) - az az ország, amelyhez tartozunk." Ez is nagyon hidegen hangzik. Talán fogalmazzuk így: a haza, egy nép/nemzet otthona, ahol a nép minden tagjának otthona van, s így a haza valóban a hazája, otthona.
Haza és nemzet sorsa szorosan összetartozik: a haza nemzet nélkül, a nemzet haza nélkül egyaránt árva. De mi a nemzet? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a nemzet „történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze." Most húzzuk alá csupán ezt: a nemzet tartós közösség. Ha a közösség felbomlik, a nemzet elvész, oldott kéveként széthull.
Nos, itt van a bajaink gyökere. A 19. és a 20. század eseményeit figyelve tanúi vagyunk a nagy összetartó erők, közösségek felbomlásának. A legszembetűnőbb egy-egy nép és ország egységének, összetartozás tudatának a felbomlása. Nem maguktól, hanem a bomlasztó erők, eszmék rombolása, a határtalan önzés következtében bomlanak fel. Kétségtelen, hogy sok kérdés adódhat egy nemzeten belül. De ha egy nemzet összetartozás tudata elvész, bibliai szóhasználattal élve: meghasonlik önmagával, akkor elindul a pusztulás útján.
A meghasonlás, az összetartozás tudata elveszítésének néhány kiemelkedően súlyos tünetét hadd említsem meg.
Öregedő, fogyó nemzet vagyunk. Jönnek - természetesen a jogos - sirámok a sok abortusz, a kevés születés miatt. S jönnek a dörgedelmek, a rejtett és világos buzdítások: nők, szüljetek több gyereket! Inkább azokat kellene dicsérni és tisztelni, akik vállalják az anyaságot, s tenni azért, hogy - finoman szólva - a „születés költségei", a baba és a gyermek ruházati dolgok ára ne kússzon a csillagos égig, a családoknak legyen otthonuk, s az otthonok üzemeltetési költségei legyenek elviselhetőek. S ne csak a meg nem született gyermekeket sirassuk, hanem az öngyilkosokat, a hajléktalanokat, a telente megfagyó honfitársainkat is. Senki sem lesz jókedvéből öngyilkos, senki sem azért fagy meg, mert örömét találja benne. Ők nem a nemzethez tartoznak? Velük nem fogy a nemzet? Értük miért nem szól a harang?
A haza akkor haza, ha minden polgárnak otthont ad. Nemrég olvastam az egyik napilapban a sirámot, hogy a nyugati országokhoz képest Magyarországon nagyon kevés a bérlakások száma. Kinek fáj az, hogy Magyarországon még sok a magántulajdonban lévő családi otthonok száma? A nagy tőkével rendelkezőknek, akik ki akarják forgatni a családokat otthonaikból? Van is rá megoldás: vagyonadót kell kivetni, olyat, hogy a tulajdonosok néhány éven belül adóként fizessék ki újra lakásuk értékét. Legtöbb honfitársunk erre képtelen lenne, s az utcára kerülne. Még kevés a hajléktalan? Még kevesen fagynak meg? Még kevesen öngyilkosok?
Nincs pénz. Szegény az állam. Hogyne lenne szegény, amikor kiárusítja minden vagyonát, hogy aztán oka legyen - nem kérni, hanem elvenni. Üres az államkassza, de elúsznak a százmilliárdok, s vannak sokmilliárdosok. Emelni kell az árakat, s aztán - még olvashatjuk is: X. és Y. és Z. vállalat 30-40-60 százalékos nyereséggel zárt. Ennyire nem számít az, hogy egy nemzet vagyunk? Kétségtelen, hogy a piacgazdaságnak megvannak a törvényei, de akkor meg kell találni a javak elosztásának új, humánus rendszerét. S a vállalatok, milliárdosok megelégedhetnének kevesebb nyereséggel és kevesebb milliárddal is.
Jákób példája van előttem. A kibékülés után Ézsau felajánlotta neki védelmét: menjünk, majd én előtted megyek: Jákób csendesen ezt felelte: „Tudja az én uram, hogy a gyermekek gyengék, meg szoptatós juhok és tehenek vannak velem. Ha csak egy napig is hajszolják azokat, elhullik az egész nyáj. Menjen csak az én uram a szolgája előtt, én majd ballagok lassan az előttem járó jószág és a gyermekek járása szerint" (1Móz 33,13-14).

Ide kellenek az Isten igaz emberei, akik mindezt tudják, akik hitből élnek, hitből így élnek, és bátran szólnak. Hol vannak?

Dr. Nagy Antal Mihály
egyetemi tanár,
Sárospatak

Keresztyén élet ma

Megvallom, a „Hit és/vagy haza, nemzet és/vagy egyház" témakör ilyen kétségtelenül tömör megfogalmazását kicsit nehézkesnek tartom. Remélem, azért megértettem. Azt is: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!" Helyes, hogy a lap helyet ad különböző véleményeknek, de figyelni kellene a közös alapra. Máskülönben mindhárom lehetséges: hitvalló bizonyságtétel, üres szócséplés és szektás túlzás.
Tehát, most a keresztyén életről ma, próbálom összesűríteni gondolataimat, március 15. közelségére is tekintettel. Keresztyén életen csak azt az életet értem, amely az első pünkösdkor indult el, melyet az apostol szavaival „az Isten Fiában való hitben élünk"; az első keresztyének életét, akik énekeltek még akkor is, miközben kiéhezett vadak tépték szét őket a római arénában; amellyel a gályarabok inkább vállalták a szenvedést és halált, semmint Krisztus Urunk megtagadását.
Ezt az életet mindig is nehéz volt élni, hiszen keresztyén voltunk átfogja létünk egész területét. Nem szerepvállalásról, összefonódásról vagy elkülönülésről van szó. Mindenütt és mindenben „kéznél legyünk" Isten számára. Emberileg: lehetetlen. A Szentlélek gyümölcse ez. Nem csupán Néró és Diocletianus korában, az ellenreformáció idején vagy a kommunizmusban volt nehéz. Jézus örök érvénnyel mondotta, hogy nem feljebbvaló a tanítvány Mesterénél, a szolga az ő uránál, ahogyan Őt gyűlölik, övéit is gyűlölni fogják. Valójában nem is minket gyűlölnek, a Szentlélek által bennünk élő Krisztust. Ezért mondja Pál, hogy „betölti, ami híja van a Krisztus szenvedésének az ő testében..." Krisztus szenved benne.
Nincs hát semmi rendkívüli abban, hogy ma is nem csak egy alkoholmámoros rádiós, hanem nagyon sokan szívesen kiirtanának bennünket. Klasszikus íróink is - nem csupán egyháztörténészek - megdöbbentő műveket hagytak ránk erről a gyűlöletről. Csak néhányat említek: Sienkiewicz: Quo vadis, Franz Werfel: A Musa Dagh negyven napja, Jirásek: Sötétség. Mai magyar íróink közül Jókai Anna látja legvilágosabban ezt a kérdést.
Igen, ma is nehéz keresztyén életet élni. Nehezebb, mint a kommunizmusban volt. Akkor inkább kívülről jöttek a támadások. Ma belülről igyekszik elhitetni a Sátán. Ma nem a nérói, hanem a diocletianusi módszer dívik: nevetségessé tenni Krisztus követőit. Döbbenetes dráma Hevesi Sándor Császár és komédiás-a. Nálunk, magyaroknál egyre pokolibb a légkör. Egyetlen területet említek csupán a millió közül. A pornóban is éllovasok vagyunk világunkban. Két rövid idézet egy tanulmányból (Lukács Csaba: „Kigyúrt költők és testépítők a pornóiparban - Megvásárolható erős magyar fiúk", Magyar Nemzet Hétvégi Magazin 2004. február 14.): „A melegpornóipar a magyar sportolókra is kivetette a hálóját, a nemzetközi sikereket elérő szereplők között van válogatott birkózó...", „... akadt olyan év, amikor a melegpornó százas listáján 21 magyar film szerepelt..." Hátha még országosan ismert közéleti személyekről is beszélnénk!
Keresztyén élet ma! Amikor a pénz az isten, a szex a bálvány, a lelki értékek kacagnivaló szemetek, a szemetek pedig kirakatba tett kincsek. Amikor az aljas, a vakmerő, a kegyetlen: hős. A szelíd és alázatos: kitaszított.
Nehéz, de gyönyörűséges a Krisztus igája. Aki éli, annak nem kell bizonygatni, „testi ember" pedig nem foghatja fel. A bagoly a mese szerint azt mondotta a kis szentjánosbogárnak - mikor az értetlenül kérdezte: „Miért üldözöl?" -, „Világítasz, bitang!" Ne csodálkozzunk hát! Igyekezzünk világítani, a fény a sötétben messze látszik! A kicsinek is nagy jelentősége van.
Még egyet. Magyar keresztyének vagyunk. Kiváltság, hogy ennek a sokat szenvedett és szenvedő, sok bűnnel is terhelt, tehetséges népnek tagjai lehetünk. Ennek közösségében és megmaradásáért élhetjük meg hitünket. Higgyük el, akkor szolgáljuk legeredményesebben, ha vállalva az Isten népével való együttszenvedést, a „gyalázatot", világítunk, még ha az éjszakát szerető „baglyok" bitangnak tartanak is.

Berényi József
nyugalmazott teológiai tanár,
Sárospatak

Hit és Haza, Nemzet és Egyház

Témánk nem vagylagos és nem is lehet egy flekken tárgyalni. Ha mégis „hozzászólást" kérnek, rámutathatunk arra, hogy az egyház és az állam szétválasztásának ürügyén téveszméket hirdetnek azok, akiknek „se istenük se hazájuk" nincs igazán. Amint azt József Attila elkeseredett lelkiállapotában a botránkozásig kiélezte, valóságos életérzéssé lett, és értékvesztő magatartássá is torzult napjainkban. II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO". Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Petőfi a „Talpra magyar"-ban már világgá kiáltotta, hogy „sehonnani bitang ember" az, akinek „drágább rongy élete, mint a haza becsülete..." Ebből kivehető az a felismerés, hogy a haza fogalmában jelen van a ragaszkodás kollektív élménye. Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar" azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz: „Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk." Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él". Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban.

Dr. Horváth Barna
nyugalmazott teológiai tanár
Miskolc