Jubileumi konfirmáció – a Jézus Krisztusba vetett hit véd meg

Jubileumi Konfirmáltak Találkozójára került sor 2010. augusztus 22-én a tokaji református templomban. Az 1940 és 2005 között konfirmáltak közül az 5, 10,...70 éve konfirmáltaknak szólt a meghívás.

Nagy gyülekezeti összefogással, keresés és „nyomozás" után összesen 113 egykori konfirmandust sikerült beazonosítani, megkeresni és megszólítani, akik közül harmincketten jöttek el. A tokajiakon túl volt, aki Rakamazról, Miskolcról, Nyíregyházáról, Sóstóhegyről érkezett, egy volt konfirmandus pedig éppen itthon volt Ausztráliából.

Az ünnepi istentiszteleten az Efézus 6,16-ból szólt Isten Igéje: „Vegyétek fel mindenképpen a HIT PAJZSÁT, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát!" Az igehirdetést egykori konfirmandusok bizonyságtételei követték, ezekből idézünk néhányat:

„Amit egyértelműen a konfirmációtól, a Tokaji Református Egyházközségtől kaptam, az egyfajta második család. A gyülekezet szeretete, figyelme bizonyára mindnyájunknak sokat jelent. Tudunk egymásról, örülünk a másik örömének, közösen hordozzuk a fájdalmak terhét. A konfirmáció után volt számomra folytatása a történetnek. Barátokat, Csillag-pontokat, csodálatos élményeket kaptam a hitben. Itt, a tokaji templomban kértük a férjemmel Isten áldását a házasságunkra, és a kisfiunkat is itt keresztelték meg."

„Visszaemlékezve az iskoláskoromra annyit tudok, hogy hittanórára, majd a konfirmációi előkészítőre jártam, és 1960. május 29-én konfirmáltam... Egy jó „buli" volt odajárni, együtt lenni a többiekkel, a templomkertben futkosni, felmászni a toronyba, az orgona fújtatóján ugrálni stb. De, hogy milyen Igét kaptam, arra nem emlékszem. Sajnálatosan ez a Jézus nélküli élet a további fiatal felnőtt életemben is megmaradt, nagyon jól elvoltam nélküle. Most már nagyon sajnálom - kárnak és szemétnek ítélem - életemnek azokat az elfecsérelt éveit. DE! Azért ha nem is vettem észre, egy kis magocska ott szunnyadt az én szívemben is, ami aztán egyszer csak életre kelt, és elkezdtem vágyakozni. Isten Szentlelke elkezdett munkálkodni bennem, és noha még nem készült el velem, de bizonyosan be is fejezi. Mindennap hálát adok, amiért bezörgetett a szívem ajtaján, magához ölelt, és nem hagyott elveszni. Most már tudom, milyen az a békesség és az a semmihez nem hasonlítható boldogság, ami Tőle van. Ezért hálából igyekszem minél többet szolgálni a gyülekezetben az Ő dicsőségére."

„Ma már biztosan hiszem, hogy a „Miatyánk neve" úgy szenteltetik meg magunkban, családunkban, gyülekezetünkben, városunkban, egyházunkban, ha most felállunk és mindazt a szeretetet, örömet, békességet, amit valaha is a Mi Atyánktól kaptunk, hisszük és szétosztjuk embertársaink között".

„Ezelőtt 15 évvel ugyanígy álltam itt a szeretteim és a gyülekezet körében, és megvallottam, hogy én a katolikusnak keresztelt a református vallást megtartom, és soha el nem hagyom. Miért döntöttem így? Született egy fiúgyermekünk is, akit igaz reformátusnak szerettünk volna nevelni. Én erről a vallásról nagyon keveset tudtam. Soha nem felejtem el Varga néni lélekmelengető drága szavait! Úgy fogadott itt a templomban, mintha mindig idejártam volna. Szeretettel mutatta, hogy hová üljünk, és a következő alkalommal még egy kis virágcsokrot is tett a helyünkre. Ezért ha idegen jön a templomunkba, szólítsuk meg, kísérjük helyre, adjunk neki énekes könyvet, mert nem tudhatjuk, hogy mi hozta ide! A Jézus Krisztusba vetett hitem csak erősödött, mikor bajok, betegségek látogatták a családunkat. Hit által adott az Úr erőt és kitartást az elhordozásukhoz."

„Az úrvacsora vétele után nálam is bekövetkezett az, ami sok itteni konfirmandussal, egyre ritkábban jártam templomba, és mintha 1965. április 25-e után már nem lett volna semmi teendőm. Egy szóval jellemezve, eltávolodtam. Nem teljesítettem hitvallásom azon részét: Hozzá hűséggel ragaszkodom... Aztán sok idő telt el. Magam sem tudom pontosan, mikor és hogyan, de szükségét éreztem annak, hogy a konfirmáció tanításait betartsam, hiányzott valami, hiányzott a hit, az igehirdetés. Hiányzott a Biblia a könyvek könyve. Újból itt vagyok. Örülök és hálát adok Istenünknek, hogy hitemet most újra megvallhatom, és a hitben megállhatok mindhalálig. Egy kedves énekem soraival fejezném be mondandómat: „Hinni taníts Uram, kérni taníts! Jézus te visszajössz, várni taníts! Majd, ha kegyelmesen Nézed az életem: Állhassak csendesen: hinni taníts!"

(Pótor László tokaji lelkipásztor

beszámolója alapján a szerk.)