„Akiket pedig Isten Lelke vezérel...” - Róm 8,14-17

Szentháromság harmadik személyéről általában keveset beszélünk. Keresztyén emberekként munkáját érezzük, tapasztaljuk életünkben, de prédikációink, meditációink során kevés szót ejtünk róla. Pedig munkája, jelenléte életünkben épp annyira fontos, mint az Atya szeretete és Krisztus kegyelme. Tudnunk kell, hogy a Léleknek nem magunktól vagyunk birtokában, hanem kapjuk. Isten „leheli" belénk, és mint felülről való erő munkálkodik bennünk: mint mozgatóerő, mint mindent megelevenítő hatalom. A Szentlélek munkája sokféle és sokszínű.

Kijelölt igeszakaszunkban a Lélek munkájának három fontos mozzanatát emelem ki. Először is azt olvassuk, hogy a Lélek vezérel, vezet. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai." Szinte velünk születik az a hajlandóság, hogy szeretünk irányítani. Már csecsemőként hozzánk kell igazodnia szüleinknek, környezetünknek, s ahogy növekszünk, egyre akaratosabban szabjuk meg a felnőttek életritmusát. Ez a hajlandóság azzal, hogy felnőtté válunk, nem veszít az erejéből. Szeretjük irányítani barátainkat, házastársunkat, gyermekeinket, munkatársainkat. Ráerőltetjük másokra az akaratunkat. Mi akarjuk vezetni, megszabni az életüket. Az általunk megszabott irányt véljük mások számára is követendőnek. Ebből sok esetben tévutak, félrevezetések születnek.

A Lélek vezetése egészen más. Egyrészről nem vagyunk erőszak hatása alatt, hiszen az ige azt mondja, hogy a Lélek csak azokat vezeti, akik engedik magukat vezetni. Akik önként adják magukat az irányítása alá. Akik szabad elhatározásukból döntöttek. És kik ezek, akiket így vezet, vezérel a Lélek? Isten fiai. Isten gyermekei. Ők azok, akik egykor elfordulva, a bűn rabszolgaságában, félelemben, Istentől távol éltek, de hazataláltak. Megszabadultak a bűn láncokban, félelemben tartó rabszolgaságából. Fiakká lettek. A fiúság állapota a szabadság állapota. Bilincsektől megszabadított állapot. Mert a fiak szabadok. Ők azok, akik kapták, vették a Szentlelket. Ők azok, akiket vezet, irányít a Szentlélek. Akik nem saját és mások esze és irányítása után mennek, hanem az Isten irányítása alatt élnek.

Másodszor a Lélek által kiáltunk. Amikor egy gyermek a világra jön, természetes módon sír fel. A sírása a körülállók számára az élet jele. Szavakban megfogalmazott kiáltásunk lehet áldás és lehet átok. Kiálthatunk indulattal, haraggal, kezünket ökölbe szorítva, az égre emelve és átkozva Istent. De kiálthatunk fejünket lehajtva, bűnbánó lélekkel: „Könyörülj rajtam bűnösön". S kiálthatunk hálaadó szavakkal, békével, ujjongó örömmel a szívünkben. Kik és mit kiáltunk a Lélek által? „Abbá, Atya!" Atyának nevezni valakit csak gyermek tud. Senki sem szólít meg egy idegent ezzel a megszólítással: Atyám. Csak egy gyermek, aki ismeri, aki olyan bensőséges viszonyban van vele, hogy így szólíthatja. Istennek „természet szerint" csak Jézus Krisztus a Fia. Mi csak a vele való „lelki testvérség" alapján és ereje által válhatunk Isten fiaivá. Isten általa „örökbe fogad, adoptál" minket. Természet szerint, pusztán születése által senki sem lehet Isten gyermeke.

Természetesen a gyermek is lázad olykor, sőt sok-sok miértjét sem hagyja kimondatlanul. Olykor elégedetlen, olykor engedetlen. A Lélek csodálatos munkája során azonban minden lázadás, minden engedetlenség, minden miért egyetlen kiáltásban csendesedik el: Atyám.

Harmadszor a Lélek bizonyságot tesz. „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk." A kétely gyakori jelenség az ember életében. Isten gyermekei sem kivételek ez alól. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Sátán szüntelen munkálkodik, az élet minden területén elhinti a kételkedés magvát. Emberek, tanítványok vagyunk. Hibákat hibákra halmozunk. Ilyenkor mindig jön az a szűnni nem akaró sugallat, hogy ha így élsz, valóban Isten gyermeke vagy? Isten gyermekei ilyet nem tesznek, így nem viselkednek, sosem szólnak hasonlót. Mielőtt azonban még végképp elmerülnénk a kétségbeesés mocsarában, Isten Lelke az, aki újra elvégzi bennünk a megbékélés munkáját, mert bizonyságot tesz a lelkünkkel együtt, hogy igen: Isten gyermekei vagyunk. Hibáinkkal, vétkeinkkel, rossz természetünkkel együtt. Istennek nem a tökéletesekre van szüksége. Ő úgy fogadott el, ahogy vagyunk, s nap mint nap formál, alakít minket. És ami még csodálatosabb ebben a munkában, hogy nemcsak arról győz meg minket a Szentlélek, hogy gyermekek vagyunk, hanem hogy örökösök és örököstársak is. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. Mert ha vele együtt szenvedünk, vele együtt dicsőülünk is meg. Ez az ajándék mindent felülmúl. Mindezt azon túl kapjuk, már itt a földi életünkben elhalmoz az Atya: a mindennapi kenyér, a ruha, a gondviselés, a kegyelem, a munkánkon, életünkön való áldás. Arra méltat bennünket az Isten, hogy örököljük országát, és osztozzunk abban, ami az Ő fiáé. Örököstársai legyünk az ő egyszülött fiának, az Úr Jézus Krisztusnak. S örököljük mindezzel együtt azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem gondolt. Mert ezt készítette el Isten azok számára, akik szeretik Őt, hisznek az ő Fiában és engedik, hogy a Lélek vezesse, irányítsa őket, szóljon általuk, és bizonyságot tegyen az Ő lelkükkel együtt. Ámen.

Misák Marianna

könyvtáros-lelkész, Sárospatak