Mi változott?

Azt hiszem, hogy aki napjainkban csak egy rövid időt is töltött gyerekek között, - szülő-ként, vagy nevelőként – tapasztalhatta nyílt, vagy rejtett szorongásaikat, agressziójukat, frusztrált magatartásukat.

Valami megváltozott. Változtatunk módszereket, nevelési elveket, tanmenetet, tantervet készítünk, az evangéliumot próbáljuk átültetni a 21. század nyelvére, a gyermekkel tör-ténő foglalkozás során helyet kapnak a technika új vívmányai, és talán megnyugszunk abban, hogy mi igyekeztünk. Mégsem változnak gyermekeink igényei, kívánságai, szóhasználata, nem jár szívesebben  a hittanórákra – mert: „Ha Pisti se, akkor én se!”, „És egyébként is tiszta ciki!”, rá-adásul: „Most inkább átmegyek Katáékhoz videózni.” Szülőként, lelkészként, hitoktatóként, vagy egyszerűen keresztyén emberként újra és újra tapasztaljuk, hogy hitünk, keresztyénségünk ellenére valahol mégis kudarcot vallunk.
Ehhez a jelenséghez többféleképpen lehet viszonyulni. Tekinthetjük a nem „mintaszerű” gyereket sorscsapásnak, akivel nem tudjuk, hogy miért éppen „bennünket sújt az ég”. Vagy eset-leg nehezen bár, de elfogadjuk, hogy a mai gyerekek egyszerűen ilyenek. Előfordul az is, hogy bokros teendőink miatt egyszerűen nincs időnk „lelkizni” gyerekeink sorsa fölött. Jár iskolába, végzi a dolgát. Mi is a magunkét. Amikor aztán egyszer lesz időnk szétnézni magunk körül, meg-döbbenünk az „eredményen”, és értetlenül kérdezzük: „Kire ütött ez a gyerek?”
A Biblia azt mondja a gyermekről: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyü-mölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) Az Istentől kapott gyermek tehát nem sorscsapás, nem tehertétel, nem is szükséges velejárója az életnek, hanem ajándék, amire vigyázni kell, amiért felelősséggel tartozunk, és amelyről egyszer számot kell adnunk.
Előzetes felmérések alapján mégis azt kell megállapítanom, hogy a szülők, hitoktatók többsége sajnos – közvetve vagy közvetlenül - találkozik a magatartászavar különböző megnyil-vánulási formáival. Mivel a keresztyén ember nem mentheti fel magát az alól, hogy ezekhez a gyermekhez is eljuttassa az evangéliumot (Mt 28,19-20), ezért tisztában kell lennie azokkal a spe-ciális eljárásokkal, amelyek alkalmazása lehetőséget biztosít arra, hogy ezeket a gyerekeket ne csu-pán egy közösséghez, esetleg saját személyükhöz, hanem a gyülekezet közösségén keresztül az élő Úrhoz vezesse. Éppen ezért a szülő, hitoktató feladata nem csupán annyi, hogy megtanítsa a gyermeknek a hitbeli igazságokat, ismereteket adjon át neki, hanem arra kell törekednie, hogy azok ereje által átformálódjon a gondolkodásuk, „szívük”, egész életük. Mindehhez azonban az szükséges, hogy  ne lásson maga előtt reménytelen esetet, hanem szakmai tudása mellett tudjon nap mint nap meríteni az isteni erőből, az isteni példából. Ez az az erő, és reménységet adó több-let, amivel a református nevelő rendelkezhet, amivel nevelhet, és ami alapján én magam is vallom, hogy napjainkban van ugyan nehéz eset, de reménytelen nincs.
El kell gondolkodnunk azon, hogy miért választják a gyerekek a „negatív figyelemfelkel-tés” eszközét ahelyett, hogy igyekeznének megszerettetni magukat a szülővel, nevelővel. Vekerdy Tamás pszichológus szerint azért, mert a gyermek azt tapasztalta a családban, az iskolában, hogy ha nincs baj vele, akkor nem figyelnek rá, nem foglalkoznak vele. A gyermek számára pedig nincs nagyobb létbizonytalanság, mintha megfeledkeznek róla. A kérdés megválaszolása természetesen jóval bonyolultabb ennél, de mindenesetre a fenti vélemény a probléma gyökerére mutat, hiszen a gyermeknek ma folyton „viselkednie” kell. A családban fontos, hogy csend, nyugalom legyen: a gyerek „ne zavarjon”. Az iskolában is viselkedni kell, mert különben megbüntetik. A kortárs cso-portban teljesíteni kell, fel kell mutatni valamit ahhoz, hogy befogadják. Éppen ezért minőségi időre van szüksége a gyermeknek, amikor ő a fontos és érdeklődés veszi körül. Ezt pedig csak a szülő tudja megadni. Sem a legújabb technikai csodák, márkás „cuccok”, tévéfilmek nem helyette-síthetik. Ezek pusztán eszközök arra, hogy azokat a bizonyos üres járatokat kitöltsék. Ha a család és az iskola túlzottan beszűkíti tevékenységét az oktatásra, és lemond a nevelésről, akkor a terepet átadja az élet más helyzeteinek, például a kortárscsoportok iskolán kívüli folyamatainak, vagy más gyermekkori csoportoknak, amikben azután legtöbbször nem a nevelési szempontból kívánatos magatartásminták válnak a gyermek számára mintává.
Ha úgy gondoljuk, hogy fontosak ezek a kérdések, ha nekünk is vannak problémáink saját gyermekeinkkel vagy a ránk bízottakkal, foglalkoznunk kell velük. Éppen ezért úgy tervezzük, hogy a jövőben külön-külön foglalkozunk a gyakran felmerülő, jellemző problémákkal, azok oka-ival és megoldási lehetőségeket keresünk. Örömmel vesszük, ha együtt munkálkodhatunk az olva-sóval. Hálásak lennénk azért, ha szülők, pedagógusok, lelkipásztorok problémaköröket javasolná-nak, illetve ha megosztanák velünk és így másokkal is kérdéseiket, tapasztalataikat, problémáikat, megoldási kísérleteiket vagy megoldásaikat, bánataikat vagy örömeiket.