Utak a cigánymisszióhoz

Egy kicsit én is abban a helyzetben érzem magam, hogy olyan dolgokról írok, melyeket igazán nem tudok jól csinálni. Lelkipásztorként sem ismeretlen ez az érzés.

Egyre több írás, felhívás, elmélet lát napvilágot a cigánymisszióval kapcsolatban, jobbnál jobb ötletek, utak, melyek szép eredménnyel kecsegtetnek. Vilmányban fiatal lelkészházaspárként kezdtük el, pontosabban folytattuk azt a szolgálatot, melyet a korábban ebben a gyülekezetben is szolgáló Sipos Vizaknai lelkészházaspár indított útjára. Sok munkával és türelemmel rakták le egy széles bázisú cigány missziós munka alapjait. Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert nem a nulláról kellett elkezdenünk. Voltak hittancsoportok óvodában, iskolában, adott volt egy kiindulópont, ahonnan jöhetett folytatás. Mi szinte semmit sem tudtunk erről a szolgálati területről, tapasztalatlanok és sok mindenben tudatlanok voltunk és vagyunk máig. Abból a kevésből indultunk ki, amink volt: a kápláni vizsga után Zürichben töltöttünk egy évet, mely alatt feleségem, Zsuzsa többek között az utcai, drog- és gyermekmisszióban dolgozott, főként afrikai bevándorlók gyermekei között. Más tapasztalat nem lévén, az odakint elsajátított „rendszert" próbáltuk meghonosítani: szeretet, szigorú szabályok és következetesség.

Kezdetnek nyári alkalmakat szerveztünk, melyekben lassan, növekvő csoportokban mindenkiben megpróbáltuk elrejteni azokat a szabályokat, melyekhez ragaszkodunk, s melyek megadják az együttlétek biztonságos alapját. Szeptemberben mind az óvodában, mind az iskolában az osztályfőnökökön keresztül eljuttattuk a jelentkezési lapokat a szülőkhöz. Már az első visszajelzések is megdöbbentőek voltak. Október végére a református hitoktatásban részesülők száma meghaladta a 150 gyermeket. Újabb és újabb osztályok (osztályfőnökök) kérték, hogy legyen számukra külön hittanóra. A gyorsan növekvő jelentkezők száma nem engedte tovább az évfolyam szintű összevonást, hiszen a 20 feletti csoportlétszám hittanórán a legtöbb esetben gátja a tartalmas együttlétnek. Különösen így van ez, ha nagyon sok, több tekintetben hátrányos helyzetű gyermekkel szeretnénk foglalkozni.

A gyülekezet - mely a maga kicsinységében is (mindössze 38 egyházfenntartó) megpróbált mind lelkiekben, mind fizikailag jó hátteret biztosítani a gyermekmisszió számára - elhatározta, hogy az iskola nehéz helyzete miatt, saját református hittantermet alakít ki az alkalmak számára. A gondolat onnan indult, hogy az iskola folyamatos tanteremgondokkal küszködik, „egész napos" rendszerben tanulnak a gyermekek, így a hittanórák a játékidőben tarthatók meg, ismétlődően változó helyen. Olyan alkalmat kellett teremtenünk tehát, amely konkurál tartalmában az önfeledt szórakozással a játszótéren vagy a futballpályán, másrészt a gyülekezethez vezeti, köti a gyermekeket. A hittanterem, mellékhelyiségek kialakításában sokat segített az önkormányzat, nélkülük ez a kis gyülekezeti közösség nehezen tette volna meg az elmúlt hónapok lépéseit.

Bevallom, a tananyag nem igazodik a Református Pedagógiai Intézet által kiadotthoz, hiszen itt nincsenek „csodagyerekek", nem tudunk dupla órát tartani hetente. Ők, ahogy vannak, csodák a mi számunkra, s hozzájuk igazítjuk a tempót, a terjedelmet. Sok zene gitárral, sok kapcsolat az életükkel, bibliai magok, melyeket elvetünk nem szokványos eszközökkel, de hittel, a gyümölcstermés bizalmával.

A cigány gyermekekkel való foglalkozáshoz karizma kell. Azért merem ezt ilyen határozottan állítani, mert az utóbbi hetek tapasztalatai megerősítettek ebben. Gyermekünk születéséig, mondhatom az utolsó napokig, Zsuzsa hordozta a heti 20 hittanóra terhének 98%-át. Magam mindennek, a hitoktatás hátterének megteremtésében és az un. „parókia zenés-játékos" hittanórák idejében működtem aktívabban közre. Január-február az én hitoktató tündöklésemet és bukásomat hozta. Az, ami addig rendkívüli volt, a legnemesebb értelmében öröm az „ereszd el a hajam" parókiai hittanokon, a heti iskolai rendben nem volt kivitelezhető. Önmagában a szeretet következetesség nélkül káoszt szül, még egy hittanórán is. A cigány gyermekek tekintetében fokozottan igaz ez.

Sok mindent írhatok tehát arról, amit láttam, ahogyan nálunk valóban működik, de testközelből tudom, hogy

a cigánymisszió a szó legszorosabb értelmében erre „kiválasztott", és a kiválasztás mértékében ezen a téren kompetens lelkészeket és hitoktatókat vár - de őket mindennél jobban, és minél hamarabb.

A roma közösséggel való foglalkozás nem állhat meg a gyermekeknél, ezt tudjuk jól, de az út az idősebb generációk felé gyermekeiken keresztül vezethet. Ebben a reményben készülünk a gyermekekkel való foglalkozáson túl, humán fejlesztő képzést indítani felnőttek számára, s nem utolsó sorban kezdeményezni egy Keresztyén Cigány Gyülekezet megalapítását.

Hadd ragadjuk meg a lehetőséget, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik lehetővé tették és segítették eddig szolgálatunkat. Hálásak vagyunk első renden a Vilmányi Református Gyülekezetnek, hogy felismerte ezt a küldetését, s támogatja szolgálatunkat. Hasonlóképpen a hejcei és göncruszkai gyülekezet is osztozik ebben a feladatban, hiszen a három gyülekezet által fenntartott irodában készítjük elő a hittananyagokat, minden felmerülő költségükkel együtt. Sokat köszönhetünk a vilmányi iskolának, óvodának, tanároknak és óvónőknek, akik támogatásukkal segítik munkánkat. Nélkülük, biztatásuk nélkül mérhetetlenül nehezebb lenne. A Vilmányi Önkormányzat már a fentiekben is említett segítsége döntően meghatározta lehetőségeinket. Végül, de nem utolsó sorban köszönet a szomszéd kollégáknak, akik atyai-testvéri jó tanácsokkal mellettünk álltak és állnak, s ha csüggedtünk is, soha nem maradtunk biztató, bátorító szó nélkül.

Sohajda Levente

lelkipásztor, Göncruszka