„Gondold el: ki Lelke éltet…” (426. dicséret)

Hát élet ez? - hangzik a kérdés ránk telepedő csüggedésben, lemondásban, megkötöző „úgy sem sikerül" borúlátásban, egyéni és össznépi elkeseredésben.

Hát krisztusi élet ez? - hangozhat a kérdés, amikor a keresztyén ember az egyéni, családi, gyülekezeti életet tekintve is úgy elcsügged, hogy Reményik Sándor soraival mondja magának: „Mindegy, mind hiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés".
Szóljon e néhány sor Isten élő Lelkéről, az éltető, minket megelevenítő Szentlélek Istenről, ahogyan Ő kihoz ebből a csüggedésből, felemel, helyreállít, vigasztal, bátorít, hogy ne szomorú, hanem örömteli hitvalló keresztyének lehessünk. Elmélkedésünkben segítségünkre vannak pünkösdi énekeink. Olvassuk, énekeljük ezeket hitünk erősítésére! A Lélek éltető hatásaiból háromra figyeljünk most.

1. Isten Lelke vigasztal, gyámolít. Nem hagylak titeket árván - mondta Urunk tanítványainak. Mi sem vagyunk soha sem egyedül, magunkra hagyva. Ő mellettünk áll lelki próbáinkban, kísértésekben, „lelki háborúinknak csendesítője". Hathatós vigasztalónk, pártfogónk, segítőnk, közbenjárónk, hogy „Mi szívünket megújítsa és sebeinket gyógyítsa, bűnös életünket megjobbítsa". Egybeköt minket Krisztussal, és mint népe tagjait egymással. „Óh mi édes Vigasztalónk, légy kegyes megoltalmazónk!"  Úgy gyámolít, hogy megtanít mindenre, és eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott nekünk (János 14,26). Minket, akik félelmünkben - „hullámok ha rémítenek" - kicsinyhitűekké, kételkedőkké válunk, minket könnyen felejtőket, emlékeztet Krisztus szavaira. Ismerjük az Ő beszédét? Olvassuk az igét? Ha igen, akkor van mire emlékeznünk.

2. Isten Lelke örömöt ad életünkbe.  „Te vagy a mi Lelkünknek édes vendége, A mi szomorú szívünknek igaz öröme."   Dávid Júda pusztájában bujdosik, élete veszélyben van, mert Saul üldözi. A 63. zsoltárban mégis így vall: „Ujjong az ajkam, dicsér a szám, mert Te voltál segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok."
Pál és Szilász Krisztusért börtönben vannak, kalodába zárva, és éjfélkor mégis énekkel magasztalják az Istent (ApCsel 16). Csodálatra méltó az ő lelki tartásuk, hogy veszedelemben is tudnak örülni, és Istent magasztalni. Később Pál ezt írja a filippibeliekhez: „örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek!" A mi örömünk alapja Isten szabadítása: „Megváltód meghalt teérted, mit bánkódnál menny fia?" Örülünk, hogy nevünk fel van írva a mennyekben. „Adj nékünk teljes örömet, idvességhozó kegyelmet!" „Töltsd bé siralmas szívünket mennyei nagy örömmel, Jövel mi lelkünknek nagy vigassága!" - óhajtjuk énekeinkkel.
Ez az öröm nem egy „vidámvasárnapnyi öröm", nem pillanatnyi boldogság, nem ügyesen beállított, arcunkra tett mosoly, „külső boldogság", amely mögött egészen más érzelmek vannak. Ez az öröm a bűnből megszabadított, megváltott, megvigasztalt, pártfogolt ember öröme. Ez az öröm az Istennél található teljes örömből táplálkozik és újul meg. „Teljes öröm van Tenálad, és a  Te jobbodon gyönyörűségek vannak."

3. Isten Lelke bátorságot ad. A Lélek bátorít kísértések ellen, megszentelt életre, szolgálatra, hitvalló életre. Sokszor olvassuk az Ószövetségben: „Légy bátor és erős!" - s ott van az ígéret: „Veled lesz az Úr!" Mi Krisztus követői is ugyanígy kapjuk a biztatást. A félénk szívű tanítványok, Péter és János a Szentlélek hatalmas ereje által bátorságot nyertek a nagytanács előtt való bizonyságtételre: „Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el, amit láttunk és hallottunk." A gyülekezet így imádkozik értük: „most pedig Urunk lásd meg fenyegetéseiket, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet" (ApCsel 4). Az anyaszentegyház úgy épült, a gyülekezetek úgy szaporodtak, hogy Krisztus követei nagy bátorsággal hirdették az evangéliumot. Élő egyházat szeretnénk?  Épülést szeretnénk? Kérjük az énekkel: „Adjad szent ajándékodat, bátorítsad lelkünket, Hogy vallhassuk a Krisztust! Adjad, hogy mi meggyőzhessük Az ördög csalárdságát! Te vagy mi biztatónk, Minden oltalmunk."
Adjunk hálát, hogy Isten Lelke éltet minket, s hogy kegyelméből az anyaszentegyház élő tagjai vagyunk és örökké azok is maradunk. (Heidelbergi Káté 54. kérdése)

Dr. Börzsönyi Józsefné
lelkipásztor, Szerencs-Ond