A „mégis virágzó almafák” ünnepe

Az aggteleki lelkészbeiktatást végigélve a „mégis virágzó almafa" képe jelent meg előttem Wass Albert regényéből. Lehet, hogy a világ változásai közt a mindig másként nehéz és nehezedő életlehetőségekben tizenhárom ültetésből alig marad, de az virágzik. Lehet, hogy száműzötten, de ültetnek.

A száműzöttséget nem szó szerint értem természetesen. De ahogy Sárospatakról indulva Miskolcon túl utazunk a falvakon keresztül, mégis ez a kép él bennem. Valamikor nem lehetett „végeknek" nevezni Aggtelket és a környező falvakat, mert viszonylag középen voltak. A történelem azonban határokat húzott, így vesztették el ezek a falvak is közeli központi városaikat. Maradt a kő, a köves hegyek, olykor fák, olykor füvek. És a templomok, gyülekezetek, amelyek ma már körzetekként léteznek - mint ahogy körzetiként értelmezhető az orvos, mozgó a posta, inog a vasút, ritka a stabil megélhetés. Mégis együtt ünnepel egy tele templomnyi ember. Reformátusok, akik lelkipásztort akartak. Akiknek fontos az Ige. Akik hangosan mondanak „áment" imádságra, Igére, igehirdetésre. Akik ha több helyen kevesen vannak, akkor közös programokat rendeznek, hogy együtt lehessenek, és akik együtt ünneplik, hogy mégis van templom, harang, istentisztelet, lelkipásztor, a parókián pedig gyarapodó lelkészcsalád. Most már hivatalosan is vannak fiatal szolgálattevőik, akik a jövőt képviselik.

A templomba lépve megható kép fogad. Hely már a karzaton is alig akad, ünneplőbe öltözött emberek, akik arcukat, szemüket is ünneplőbe öltöztették, a felhangzó énekből pedig kiderül: lelkük is ünnepel. „Boldog a nép, amely Tenéked örvendez" - hallom és látom is. És bár gyakran félek a hosszúnak ígérkező eseményektől, itt elfelejtek az órámra nézni.

Mert itt nem azt a megfásult, Arany János-i „istenadta népet" látom, amelyről a „király" már csak mellesleg érdeklődik, hogy „boldog-e", hanem az Istenben bízó, „merészen járó", lelkészt választó és beiktató, reménységben tervező „Isten népét".

Ebben az érzésben erősít meg Gazda István esperes igehirdetése, a napi textus, Márk evangéliuma 5. fejezete alapján. A segítséget kérő Jairusnak nem kell bejelentkeznie Jézusnál, Ő észrevesz, meghallgat, és elindul a tőle segítséget kérővel. A beteg, kiközösített asszony mellett sem megy el, mint aki nem ereszkedik le odáig: észreveszi, segít rajta. A határszéli körzetes gyülekezetekben is igaz, hogy Jézus nem utasítja el a hozzá fordulót, sőt, lehet vele együtt haladni, közös úton járni. Ebben a keretben értelmezhető a lelkipásztori szolgálat, amely akkor jó, ha megtörténik közben a megérintés és megérintődés. Így áradhat belőle erő a gyülekezetek felé. Ne félj, csak higgy - ez az Ige lehet az igehirdetés summája, és mi is ezzel az áldáskívánással köszöntjük a gyülekezeteket.

A beiktatott lelkipásztor, Czinke Sándor prédikációja ezek után személyes hangvételével családias ünnepet teremtett. A 115. zsoltár összefoglalásaként elhangzó „köszönömök"-re a későbbiekben elhangzó köszöntések ugyanilyen személyes hangnemben válaszoltak. Isten kegyelmén, irgalmán, és megtapasztalt szeretetén nyugvó őszinte emberi szavakban jó volt átélni az „örüljetek az örülőkkel" bibliai parancsát a mai világban egyre inkább terjedő személytelenség és egymást gyengítő indulatokkal szemben.

Barnóczki Anita