Vál(ság)os

Előző számunkban a fórum témánkat „Holtomiglan-holtodiglan?" címmel indítottuk útra, azzal a reménnyel, hogy a lap olvasótáborából bizonyosan lesz olyan, aki tollat ragadva leírja véleményét, hogy megoszthassuk minden kedves olvasónkkal. Ezúttal egyetlen levél érkezett ebben a nagyon fontos kérdésben - amit ezúton is köszönünk a szerzőnek - és továbbra is bátorítunk mindenkit arra, hogy a fórum témafelvetéseiben velünk gondolkozzon és ha úgy érzi akkor véleményét ossza  meg mindannyiunkkal.

A Sámuel második könyvében a 12. részében olvashatjuk: Dávid király, az ereje teljében és hatalma csúcsán álló „leglegebb" király hét teljes napon keresztül fekszik az Úr színe előtt. Próbálják felemelni, de nem akar. Nem eszik, nem alszik, nem beszél. Böjtöl. Egy gyermekért könyörög, mely az övé és most küzd a gondolattal, hogy a gyermek mégsem tulajdon, az élet Isten kezében van. Pedig azt gondolta Dávid király, hogy van már ő olyan erős, hogy bármit megtehet. És most így nem tehet semmit. Fekszik és böjtöl.
A gyermek, mint ismeretes a történetből: meghal. A szolgák pedig félnek megmondani Dávidnak, mert nem tudják, vajon mit tesz, ha megtudja: elvesztette, amit meg akart tartani. Dávid azonban észreveszi a szolgák zavart viselkedésén, hogy baj van, és még mindig a földön fekve rákérdez a sejtéseire. A szolgák őszintén felelnek. Dávid pedig felkel, ruhát vált, élet költözik belé. Még enni is van ereje. Furcsa viselkedése a szolgákat kérdezésre készteti: Miért tetted/teszed ezt?
Amit Dávid cselekszik, teljesen helyénvaló, csak nehéz helyére tenni.
Ő tudta, amit mi hajlamosak vagyunk el- és kifelejteni: magunkra hozzuk a bajt. Természetünk szerint is és ebből következőleg cselekedeteink szerint is így van ez. Ez a természet pedig az én természetem. A személyes. Amiben benne van a bűnre hajlóság, és benne lehet az új életre hívás. Nem tudok többes szám harmadik személyű megfogalmazásokról e témában. Nem ismerek - bár sokan gyakorolják - többes szám második személyűt sem. Véleményem szerint „mi" van és még inkább „én". Dávid király önmaga gúnyrajzaként feküdt a földön egy teljes héten át. „Én" - mondta és lefeküdt. „Én" - mondta és nem evett.

 „Én" - mondta és sírt. Hát valahogy így érzek a válás kérdésével kapcsolatban. Mi az én felelősségem, hol kezdődik, és hol nem ér véget? Milyen példa vagyok a gyülekezet előtt, nem az esetleges váláskor, már sokkal hamarabb? Milyen példa vagyok a hittanosaim előtt, a családtagjaim előtt? A rossz példa is példa, lehet nagyon erős is - csak mi nem erre kaptunk el- és meghívást. Életemen („én") és egyházi életünkön („mi") milyen bűnök büntetései vannak? Mert, ahogy egy nagyon bölcs takarító néni mondta egykor: „Nem az a szégyen, ha por van a lakásban, hanem az a nagy baj, ha már a seprű is pókhálós."
Amit Dávid cselekszik, teljesen helyénvaló, csak nehéz helyére tenni.
A böjt, az önvizsgálat és a könnyek ideje letelt. Nem volt elsietve, nem volt színlelt, de vége van. Isten elrendezte a gyermek életét, nem könyörült Dávidon, elvette azt. Most kell felkelni és munkához látni. A tovább forgatott időben, elhordozva a jogos büntetéseket: tovább lépni. Másképp mint eddig, másfelé. Dávid gyönyörű hitvallása nemcsak szavai, sokkal inkább az elindulása. Ez nem beletörődés, ez vezetettség. Ez nem minden mindegy álláspont, ez a „legyen meg a te akaratod" ráhagyatkozása. Ez jut nekünk is. Ha már ítélet alatt a kísértésekkel, ferdeségekkel, elválásokkal és egyebekkel terhelt keresztyéni társas életünk, vegyük komolyan benne a mi szerepünket. Poroljuk le a seprűt, tisztítsuk meg a porszívót, keressük meg a szappant. Mondjuk ki: „én" és mondjuk ki „mi". Talán így lesz még lehetőségünk a böjtöt befejezni.

Kovács József,
sárospataki vallástanár