Elkötelezettség - Lelkészbeiktatás Szendrőn

A szendrői gyülekezet 2010. november 6-án ismét lelkészbeiktatást tartott. Ismét, mert az elmúlt évtizedekben többször került sor ilyen rendezvényre, mint amennyiszer sokan szerették volna. Nekem életem első beiktatása volt, mely sok tapasztalatot adott.

Az ünnepségre való készülésben láttam meg azt, hogy vannak dolgok, melyek a gyülekezet számára fontosabbak, mint a beiktatandó lelkipásztornak. Nem szeretem, ha valamilyen esemény rólam szól. És a beiktatás sem a lelkipásztorról szól, hanem elsősorban Jézus Krisztusról, aki szolgákat hív el magának. A beiktatást ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor házasság köttetik. Már nem élettársi viszony van, nem udvarlás, hanem felelősségteljes elkötelezettség. És a gyülekezet szeretne mindent a legszebben megrendezni - ha igényli a lelkipásztor, ha nem. Így voltak dolgok, amiben nekem kellett engedni. De tudtam, a helyemre kerültem.

Emlékszem, mikor teológus koromban egy nyáron a sárospataki nagykönyvtár levéltárában segítettem. Az volt a feladatom, hogy a gyülekezetek régi iratait sorszámozzam. Minden gyülekezetnek van egy doboza, amiben az iratokat tárolják. Egyes iratok savmentes karton közé kerülnek, hogy ne sérüljenek. Ha indokolt, a kartont cserélni kell. Amikor elkezdtem a munkát, egy ilyen cserére ítélt karton hátuljára kezdtem írni, hogy mikor melyik gyülekezet iratait sorszámoztam. A nyár végén ezt a lapot eltettem emlékbe. A teológiáról való kiköltözés után volt egy doboz, ahová azokat a dolgaimat tettem, melyek emlékek. A segédlelkészi év alatt nem volt szükség e dobozra, és az ösztöndíjon sem. Aztán mikor hazaérkeztünk a külföldi tanulmányokból, Szendrőre kerültünk. A költözéskor előkerült a poros „emlékes-doboz". Ezt pakolva újra a kezembe került az a bizonyos kartonlap. Bevallom, ki akartam dobni. De amikor megfordítottam, egy felirat fogott meg, mely mutatta, melyik gyülekezet régi kartonjára jegyzeteltem. Ez állt rajta: Szendrő. A Mindenható már akkor tudta, hova akar küldeni, amikor még csak távoli álomnak tűnt az önálló gyülekezeti szolgálat.

A beiktatásra sokan eljöttek, és sokan nem. Igyekeztünk azoknak örülni, akik itt voltak. És tudunk valóban együtt örülni, hálát adni. Emlékszem egykor milyen titkos irigységgel néztem egy-egy beiktatáson a pecsétet és kulcsot átvevő lelkipásztorokat. Most már tudom, a beiktatott lelkipásztor sem több egy helyettes vagy beosztott lelkipásztornál. De egy gyülekezeti tagnál sem. Csak a feladata, a felelőssége és az elkötelezettsége más. Adjon az Úr mindannyiunknak erőt és Szentlelkét a feladatok végzéséhez!

Benke András